A római katolikus rítus liturgikus öröksége egész nyugati civilizációnk közös kincse, amit meg kell óvnunk és át kell adnunk a következő nemzedékeknek. A II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója ezt mondja: „végül a hagyományhoz híven a Szentséges Zsinat kijelenti, hogy az Anyaszentegyház az összes törvényesen elismert szertartást egyenjogúnak tartja és egyenlő tiszteletben részesíti; azt akarja, hogy ezek a szertartások a jövőben is megmaradjanak és mindenképpen ápolják is őket.” Adódik a kérdés, mennyire tettek eleget az elkövetkezendőkben a II. Vatikáni Zsinat ezen határozatának? Idézzük a zsinat utáni „liturgikus forradalom” egyik elkötelezett hívét: „az igazat megvallva, az új rítus a misének egy, az előzőtől eltérő liturgiája. Egyértelműen ki kell mondanunk, hogy a római rítus, ahogyan azt korábban ismertük, nem létezik többé. Leromboltatott.” Ezeknek a változásoknak – a jelen kötet címében reformként aposztrofálva – szülőatyja volt Annibale Bugnini érsek, akit korunk egyháztörténelmének legvitatottabb alakjai közé sorolhatunk.