Érzékeny, meditatív lírájával Sanjay Borude emléket állít a természet néma résztvevőinek, azoknak akik minden évben megszületnek, kivirulnak, hogy táplálják a fákat, megtisztítsák a levegőnket, majd ősszel halálukkal további tápanyagot biztosítsanak a földnek. Az indiai költő verseskötete a levelekről szól, s ahogy a címben is megfogalmazza, himnikus magasságokba emelkedik. Ám Sanjay Borude költészete nem hajlik át a pátoszba, sőt, racionális alapokon maradva hétköznapi képeket, realista leírásokat tár olvasói elé, amelyek mégis képesek arra, hogy lelassítsák a befogadók figyelmét, és az élet örök körforgására irányítsák azt. A levelek sokban hasonlítanak az emberekre, a költő bátran kihasználja a kínálkozó párhuzamokat, de ahogy a pátosztól is, úgy a didaktikus éltől is ódzkodik. Nem akar tanítani, egyszerűen csak megmutatja a leveleket a maguk pőre valójában. Ez a gesztus azonban már elég arra, hogy kiemelje e zöldellő lényeket saját körükből, a létezés allegóriájává nemesítve létezésüket, tanmesévé bővítve röpke életüket. S bár sokat tudunk a természetről, „[n]em is olyan / könnyű / megérteni / a leveleket”. A költő világteremtő és -ábrázoló tekintete kell, hogy a mindennapok nyüzsgésébe belefáradt olvasókat e hétköznapinak, megszokottnak, mégis csodálatos jelenségekhez, a levelek mással össze nem hasonlítható misztikumához vezessen olvasóit.