Kovács Janka monográfiája a magyarországi pszichológia- és pszichiátriatörténet kevésbé kutatott, intézményesülés előtti időszakát vizsgálja. A szerző az 1770 és 1830 közötti mintegy hat évtizedre összpontosít, arra a korszakra, amikor a „lélektudomány” még nem rendelkezett önálló diszciplináris keretekkel, az elmebetegségekről való gondolkodás azonban fokozatosan az orvostudomány hatókörébe került. E folyamat teremtette meg a 19. század második felében kibontakozó pszichiátriai intézményesülés és professzionalizáció előfeltételeit. A kötet egyik fontos kiindulópontja, hogy az „őrület” medikalizációját nem egyirányú folyamatként vagy az orvostudomány egyszerű térfoglalásaként értelmezi. A korábbi vallásos, babonás és társadalmi magyarázatok mellett fokozatosan jelentek meg az orvosi értelmezések, miközben a régi és új megközelítések hosszú ideig egymás mellett éltek. Kovács ennek megfelelően az intézménytörténetnél szélesebb perspektívát alkalmaz: az oktatás, a tudományos kommunikáció, az orvosi gyakorlat és a gondoskodás különféle formáit egyaránt vizsgálja. A tizenkét fejezetből álló munka három nagyobb tematikus egység köré szerveződik. Az első (Egy diszciplína kialakulása: A tudástermelés színterei az egyetemtől a klinikákig) a lélektudomány helyét és oktatását követi nyomon a korabeli tudományosság rendszerében.