Az erdélyi költő személyes és szenvedélyes verseket ír, de úgy, mint aki folyton önmagát keresi; a külvilágban, a társában, a hazában, a végtelenben, egyszóval mindenütt keresi a maga helyét, fürkészi a maga nyomait: „Végül is tehetsz bármit, / mindig középen maradsz. / Önelégült erjedésben, / saját árnyékodra vetődve” (Driftelés). A kötet ajánlója, a tekintélyes pályatárs, Markó Béla írja, hogy Tamás Dénes azt a tézist igazolja, miszerint az igazi költészet tulajdonképpen annak fölismerése, hogy mi magunk is metaforák vagyunk. E metaforikus én áll a versek középpontjában, ami azonban kevésbé az önelégültségre vall, inkább a centrális pozíció keresésére, kijelölésére.