Az egyetemi szférát érintő társadalmi viták a bölcsészettudományok pozíciójának gyengüléséről árulkodnak, azonban a depressziós helyzetbe szorított bölcsészet Ryszard Nycz irodalom- és kultúratudós szerint koránt sincs válságban. Ehelyett – a strukturalizmus és az az utáni fejlemények következményeként – a terület dinamikus átalakulásának, a diszciplináris falak leomlásának, a kutatási tárgyról való gondolkodás megváltozásának, röviden: új bölcsészet születésének vagyunk tanúi. Ilyen értelemben „két bölcsészet” él egymás mellett: a régi, a maga hagyományosnak tekintett tárgyaival, problémáival és módszereivel, valamint az új – a „fordulatok” és a „tanulmányok” (studies) gyűjtőterülete –, amely éppen a határok megkérdőjelezésével és radikális társadalmi problémafelvetéseivel hívja fel magára a figyelmet. A szerző öt fő áramlatot különböztet meg: a digitális bölcsészetet, az elkötelezett bölcsészetet, a kognitív bölcsészetet, a poszthumanisztikát, továbbá a művészeti bölcsészetet. Az objektivitás és a kívülállás lehetőségét megkérdőjelező alapállásuk, részvételiségük összekapcsolódik az innovációval, amely – amellett, hogy a természet- és alkalmazott tudományok, illetve a technoegyetemi modell kötelező hívószava – ténylegesen jellemzi az új bölcsészetet, amikor az a problémák eredeti megoldására, új problémamezők feltárására, sajátos módszerek kidolgozására és az eredmények gyakorlatba való bevezetésére törekszik, formálva az egyének és a közösségek önismeretét, érzékenységét, ösztönözve kreativitásukat. A kötet a kultúra „igei” aspektusát hangsúlyozza, arra utalva, hogy a normatív, tárgyiasult hagyományként felfogott kultúrához képest – mely magában foglalja a kultiváció mellett a kolonizáció vetületét is – művelésként élik meg, folyamatában létezik, lehetőségeket hív életre, kreatív és hatóképes. A bölcsészeti tevékenység során pedig az írás maga (a szöveg) válik laboratóriummá, amely aktiválja a megismerést. A szerző kitér a posztkolonialista kritika lengyelországi honosítására is, és kiemeli az úgynevezett posztfüggőségi és posztimperiális tanulmányokat, amelyek kelet-európai alkalmazását számos példával támasztja alá. A kötet második fele lengyel vonatkozási kritikai és metakritikai esettanulmányokat tartalmaz, új szempontú megközelítést adva egyebek mellett Bruno Schulz művészetéhez. Javaslom, hogy nevezzük „szondázásnak” az új bölcsészeti kutatási eljárások keretei közt folytatott kognitív tevékenység domináns módját, amelyet bizonyos mértékben elkülönülő módszertani taktikának látok. Van néhány olyan jellemzője, ami megkülönbözteti a bölcsészet sztenderd módszereitől. Először is belülről, a közösen megosztott tapasztalat terében vizsgálja az adott tárgyi környezetet. Másodszor, a problématerület kísérleti, részleges feltárására összpontosít, rendszerint konkrét eseteket tanulmányozva. Harmadszor, előnyben részesíti azt a technikát, hogy kérdésekkel vagy kísérleti beavatkozásokkal „faggatja” az objektumokat, eseményeket és folyamatokat, amit pedig az új fogalmi szótárak tesznek lehetővé. Ennek köszönhetően a vizsgált tárgyak korábban észrevétlen tulajdonságait hívja elő és jeleníti meg. E könyv írása közben döbbentem rá arra, hogy ez a szondázás egyben az általam alkalmazott elemző-érvelő technika is. A következményei közé tartoznak többek között az érvelés sajátos hurkai, amelyek mindig más-más nézőpontból térnek vissza újra meg újra a központi kérdésekhez (nem mentesen bizonyos ismétlődésektől, de reményeim szerint más-más oldalról megvilágítva a kulcsfontosságú problematikát), ezz