Második verseskötetében Makáry Sebestyén – a címből kiindulva – szövegi nyomokon keresztül teszi világossá, hogy lírikusa miatt hall ki a háttérzajból, mit tart érdemesnek arra, hogy a folyamatosan nyüzsgő információáramlásból kiemeljen és költeménnyé nemesítsen. Első verseskötete (Delta; 202113249) után bátran kijelenthetjük, hogy a szerző költővé érett. S noha a debütálás is igen komolyra sikerült a kortárs lírai szcénát figyelembe véve, a második kötetre sikerült kikristályosodnia Makáry csak rá jellemző poétikájának. Egyszerű, dísztelen versnyelve ellenére a múltat, illetve máskor a természetet faggató versei harmonikus zeneiségben, meditatív kiegyensúlyozottságban szólalnak meg. A címek nélkül álló szövegek természetes módon folynak egymásba, mint a most is megidézett Duna mellékfolyóival együtt. A nyitó költemény egy sajátos vanitas-variációként lép az olvasók elé, világossá téve a kötet poétikai, filozófiai és motivikai tétjeit. „Medúzák lebegnek a folyómeder homokdűnéin / az arasznyi vízben. mint a Campanula csengőcskéi, / fénysátrak, melyek egy pillanat alatt / eltűnnek, mikor elpattan fölöttük a kupola, / a vízből és levegőből épült dóm”. E néhány sűrű sor kijelöli a főbb motívumokat: a természeti képek, a világot megismerhetővé, leírhatóvá, s ezáltal nyelvileg elsajátíthatóvá és gyarmatosíthatóvá tevő rendszertani kifejezések (elsősorban a botanika tárgyköréből) az emlékek finom melankóliájával, valamint a misztikumot jelző egyházi, vallásos témákkal és tapasztalatokkal kerülnek egy szintre.