A hallgatás evangéliuma egy ember életén át vezet be a félelem természetrajzába. Az otthoni erőszak, a kaszárnya megaláztatásai, a papi hivatás ígérete és a titkosrendőrség szorítása egymásba íródnak. A hit bizonyosságot kínál, a vágy közelséget követel, az írás saját hangot keres. Szerelmek, barátságok, házasságok és veszteségek között újra meg újra felmerül: hogyan lehet hűnek maradni önmagunkhoz, ha már a túléléshez is szerepet kell játszanunk? A hallgatás hol védelmet nyújt, hol elszigetel: lassan azokat is elválasztja egymástól, akik a legközelebb szeretnének kerülni. A diktatúra megbukik, megnyílnak a határok, új élet kezdődhet. A múlt azonban tovább él a mozdulatokban, a félbehagyott mondatokban, a bizalmatlanságban. És amikor egy régi aláírás ismét váddá válik, kiderül, milyen törékeny mindaz, amit az ember szabadságnak hitt. Ki mondhatja el egy élet igazságát? Az akták, az ítélkezők, vagy az, aki minden következményével együtt viseli? Balázs F. Attila lírai erejű, megrendítő regénye a kimondás kockázatát vállalja. Közel hajol ahhoz a pillanathoz, amikor az ember enged a félelemnek, és végigköveti, hogyan él tovább benne ez a döntés. Az elhallgatások mögül egy egész nemzedék tapasztalata szólal meg: a kényszeré, a szégyené, az önmagunkkal folytatott, lezárhatatlan vitáé. De megszólal a gyengédség is, egy gyermek bizalma, a szeretet makacs reménye. Mert a legnehezebb talán akkor kezdődik, amikor már szabad volna beszélni.