A 20. századi magyar történetírás hosszú időn át igen negatívan értékelte a Habsburg-dinasztia kora újkori magyarországi uralkodását, s gyakran használta a „kétfejű sas karmában/árnyékában” vergődő Magyarország metaforáját. Ez a közgondolkodásra és a történeti emlékezetre máig ható történeti narratíva alapvetően a nemzeti függetlenségi küzdelmek és az elnyomó, kizsákmányoló, gyarmatosító Habsburgok szembeállítására épült, és a kuruc-labanc ellentétet tette meg az ország 16–18. századi történelmének alapvető értelmezési keretévé. Az újabb történeti kutatások egyik alapvető felismerése ugyanakkor, hogy a Habsburg Birodalomba betagozódott magyar rendi állam működését és történetét sokkal inkább a kompromisszumkényszerek és kiegyezésrendszerek határozták meg. Eszerint az önálló, a Habsburg Birodalomtól független Magyar Királyság megteremtése az Oszmán Birodalom szorításában nem volt politikai realitás, sőt a magyar rendi államnak fennmaradása érdekében alapvető szüksége volt a közép-európai Habsburg Monarchia mint nagyhatalom támogatására. A Magyar Királyság beágyazottsága a Habsburg Birodalomba, azaz a Habsburg-házi uralkodók magyar királyi címe és a rendi társadalom lojalitása a király iránt az az uralkodói reprezentáció legkülönfélébb műfajaiban is kifejezésre jutott: ceremóniákban és tárgyakban, a szakrális és a világi szférában egyaránt megnyilvánult. A kötet ezekről az emlékekről nyújt áttekintést, amelyek széles spektruma a címerektől az egyházi ceremóniákon át a városházi Habsburg-portrégalériákig terjed.