A Németországban élő író, műfordító és fotóművész Billinger Edit könyve egyesíti az önelemző esszé és a napló műfaji vonásait. A szerző a pandémia idején egy nagyvárosi lakásba zárva élt, amely életformát az első naptól kezdve elviselhetetlennek tartotta, és olthatatlan vágyat érzett a magányra, az elvonultságra. Így aztán, amikor föloldották a karantén zárlatot, az első adandó alkalommal elutazott a generációk óta a családja tulajdonában álló Fekete hegyi házba. Nem csak magányra, hanem olvasni, írni vágyott, mert a városi bezártságban kínlódva egyetlen jó gondolata sem támadt. Végre eljutott a szőlővel borított hegyen magányosan álló házba, ahol nem csak a téli csönd, de – mint írja – „az egyszerű, lecsupaszított élet” várta.