Han Kang eredetileg 2016-ban, vagyis nyolc évvel a Nobel-díj elnyerése előtt megjelent művének kiindulópontja az írónő soha nem ismert nővérének története, aki koraszülöttként jött világra, és alig két órával születése után meghalt édesanyja karjában. Az elbeszélő egy idegen városban – a háttérben felismerhető Varsóban – időzve kezd számba venni különféle fehér dolgokat, amelyekhez emlékeket, történeteket és gondolatokat társít. A pólya, az anyatej, a só, a rizs, a hó, a köd, a csontok vagy éppen a fehér kavics fokozatosan a születés, a halál, a gyász és az emlékezés jelképeivé válnak. A személyes veszteséghez a város történelmi traumája is társul, hiszen a második világháborúban szinte teljesen elpusztított, majd újjáépített Varsó az eltűnés és az újjászületés gondolatának újabb rétegét kínálja. Han közben elképzeli, milyen életet élhetett volna nővére, és saját létezését is az ő hiányához méri, hiszen ha az első gyermek életben marad, ő maga talán meg sem született volna. A könyv három nagyobb egységében az elbeszélői nézőpont is elmozdul: az „én” hangját a képzeletben életre keltett nővér „ő”-je váltja fel, végül pedig a két perspektíva közelít egymáshoz. A fehér könyv ebből adódóan műfajilag nehezen meghatározható alkotás, amely a regény, az önéletrajzi esszé, a prózavers és a meditatív feljegyzés határán mozog, hagyományos cselekmény helyett rövid, olykor csupán néhány soros szövegtöredékekből építkezve. A fehér szín egyszerre kapcsolódik az élet kezdetéhez, a tisztasághoz és a sérülékenységhez, valamint a halálhoz és a gyászhoz, ezért az egymást követő tárgyak és képek lassan egy személyes gyászmunka elemeivé rendeződnek.