Második regényével folytatja az első kötetben elkezdett, metaleptikus alapokról építkező, poszt-posztmodern játékokkal teletűzdelt, a krimi zsánerét kifordító történetmesélését Lichter Péter, hogy – ha lehet – még az első rész (A detektív, aki tintahalakkal álmodott; 202515196) csavaros történetmesélésén is túltegyen. Lichter neve a hazai filmes és könyves szcénában egyaránt ismert, a kötet is ezt a határhelyzeti környezetet tekinti elsődlegesnek. A második detektívregény tovább feszegeti a zsáner határait: Lichter ebben az esetben is egyes szám első személyben beszél magáról és a vele, valamint ismerőseivel és feleségével megesett eseményekről. A szórakoztató stílusban megírt regény így ismét egy nem-detektív detektívet léptet fel főszereplőként. Péter túlvan első könyve megjelentetésén: a kritika viszont nem volt kegyes A detektív, aki tintahalakkal álmodott című opusszal, legalábbis a jelen regény történetében. Egy többszörös öntükröző játék indul el, melyben a valóságreferenciák és az elbeszélői szólamok izgalmas módon keverednek össze, olykor nehezen követhető, hogy éppen melyik szinten is járunk a narratív betétek, a cselekményt megtörő szekvenciák és beékelések miatt. A történet röviden a következő: Lichter Pétert és feleségét meghívják egy horvát szigeten megrendezésre kerülő konferenciára és filmbemutatóra, az alternatív filmesek egyik kevésbé ismert fesztiváljára. Péter és Léna elindulnak, de hogy mi fogja őket a szigeten érni, arra egyikőjük sem volt felkészülve.