A huszadik század meghatározó kérdései artikulálódnak Kirmen Uribe regényének lapjain: a kötet ugyanis három, különböző történelmi korszakban játszódó történetszál összefonásával beszél a női emancipációról, a pacifizmusról, a kivándorlásról, valamint a személyes és kollektív emlékezet működéséről. A regény egyik központi alakja a magyar származású Rosika Schwimmer, a 20. század első felének feminista, pacifista és szüfrazsett aktivistája, akit többször is jelöltek Nobel-békedíjra, és aki az első világháború idején a nemzetközi női békemozgalom egyik meghatározó szereplője volt. Történetét barátja, munkatársa és életrajzírója, Edith Wynner alakja egészíti ki, aki könyvet tervezett írni Schwimmerről, a befejezetlenül maradt munka dokumentumai pedig végül a New York-i Közkönyvtár gyűjteményébe kerültek. A jelenben egy New Yorkba költözött baszk író kutatja a két nő életét és kapcsolatát, miközben családjával maga is megtapasztalja a migrációval járó kiszakítottságot, a Trump-korszak végének társadalmi-politikai feszültségeit, majd a koronavírus-járvány kezdetét. Kutatása során saját múltja is mind hangsúlyosabbá válik, és felidézi gyermekkorát egy baszk tengerparti településen, valamint a hetvenes és nyolcvanas években körülötte élő, politikailag aktív nők és egykori barátnője emlékét. A történelmi kutatás, a családtörténet és az önéletrajzi elemek így folyamatosan egymásba játszanak, a regény pedig saját keletkezésének folyamatát is megmutatva a dokumentumregény és a metafikció eszközeit egyaránt alkalmazza. A cím egy régi baszk hiedelemre utal, amely szerint a lamia nevű mitikus lényekbe beleszerető emberek delfinné változtak, Uribe pedig ezt az átalakulást a hazájukat elhagyó emberek életében bekövetkező visszafordíthatatlan változás metaforájává teszi.