Háy János legújabb regénye a gyermekkor megidézésén, illetve a gyermeknézőpontot felnőtt fejjel tudatosan alkalmazó narrátor szemén keresztül vezeti végig olvasóit a felnövés gyötrelmes stációin, amelyek a mélyszegénység megszokhatatlan, szeretettelen, rideg és közömbös mindennapjait a maguk pőre valójában állítják a középpontba. A regény gyermeki hangja keveredik az élete delelőjét már jó ideje maga mögött hagyott narrátor keserédes, lemondással és beletörődéssel vegyes szólamával. A múltidézés egyben a jelennel való megbékélést, valamint a jövővel, s ezzel együtt az elmúlással való szembenézést vonja maga után. A felnőttek világa bántóan kiismerhetetlen a minden körülmények között magát jól viselő kisfiú számára, akinek az a legnagyobb bűne, hogy nem jobbkezes. A tanítónéni ezért, amikor csak teheti, jól ráhúz a rossz kezére a méretes fa vonalzóval. De az iskola és a szadista, autoriter tanítók és tanárok, később pedig a kollégium igazgatói mellett az apa és az anya alakja szintén ambivalens figuraként tűnik fel, akik az öröm mellett a bánat és a jól bevésődött traumák ősforrásaiként határozzák meg a kisfiú életét. Ez az élet korántsem tekinthető egyszerűnek: a paraszti munkák testet és lelket egyaránt alaposan felőrlő tevékenységei a legkevésbé sem alkalmasak arra, hogy egy kisgyerek fejlődése zavartalan maradjon.