Háy János legújabb könyvében száz egymást követő nap eseményeit, gondolatait és tapasztalatait rögzíti, abból a feltevésből kiindulva, hogy egy ilyen időszakban kicsiben az ember egész élete megmutatkozhat. Az elbeszélő mindennapjaiba az írói munka, az olvasás, az utazások, a találkozások és a hétköznapi teendők éppúgy beletartoznak, mint az emlékek, szorongások, örömök, sikerek és kudarcok. Háy narrátora, akit bátran azonosíthatunk a szerzővel, lévén ezt az olvasatot a szöveg több alkalommal is felkínálja, az elmúlás felett töprengve jut el oda, hogy írni még mindig jobb, mint nem írni, valamint ha már a semmi helyett a valami, vagyis a egy könyv ötlete megfogalmazódott, akkor egyszerűen annak már könyvvé is kell válnia. A száz nap ezért nem valamiféle rendkívüli életszakasz krónikája, hanem éppen a hétköznapok megfigyelésével igyekszik feltárni, milyen gondolatok, kapcsolatok és visszatérő problémák határozzák meg egy ember életét. A kötet ugyanakkor nehezen sorolható egyetlen műfajba: alapformája és kronologikus szerkezete a naplót idézi, de önéletrajzi elbeszélés, esszé, vallomás és fikciós próza elemei egyaránt keverednek benne. A szerzői én és az elbeszélő alakja ezért egyszerre kelti a személyes hitelesség benyomását és válik irodalmilag megformált szereplővé, így a könyv az autofikció határterületére is eljut. A napi események rögzítése rendszeresen tágabb gondolatmenetekbe fordul át, amelyekben Háy többek között az írásról, az öregedésről, az emberi kapcsolatokról, a családról, a társadalomról és saját múltjáról gondolkodik. A száznapos időkeret egyúttal kísérleti formát teremt: a véges periódus arra készteti az elbeszélőt, hogy a látszólag jelentéktelen mozzanatokat is megfigyelje, és kapcsolatot keressen közöttük.