A kortárs magyar próza egyik legjelentősebb alkotójának fiatal évei példázatszerűen sűrítik magukba a 20. századi kelet-közép-európai történelem szocialista korszakának durva és abszurditásig menő megpróbáltatásait. Édesapját 1950-ben, őt magát 1952-ben, 16 évesen tartóztatták le, mindketten börtönbüntetést szenvedtek el. Ez a súlyos élettapasztalat kevéssé közvetlenül – kivétel talán csak a Plusz-mínusz egy nap (1974) című elbeszélés -, sokkal inkább áttételesen, az emberi kiszolgáltatottság, a zárt hatalmi rendszerek és az embertelen körülmények ábrázolásában ölt formát. Személyes sorsából építette föl prózai életművét, de nem autofikciós módon, hanem közvetett formában, minden pátosz nélkül, inkább egy sajátosan komor látásmódból kiindulóan; továbbá annak az alapkérdésnek a megjelenítésében, milyen a hatalom és az egyén viszonya, milyen kényszerek szabják meg az ember sorsát, amelyet aztán kénytelen elviselni.