A verseskötetek többnyire vékonyabbak. De sűrűbben is szokták követni egymást. Nyilas Atilla új kötete tizenöt év után jelenik meg. És az ő ideje úgy telik, tudjuk meg e könyvnek mindjárt az első verséből, hogy „közben hallom fejemben a Hangot, / amely mindig beszél, versben beszél hozzám, / ahogy a tenger morajlik szüntelen”. A költők jobbára a különleges pillanatot várják. Neki szinte minden pillanat van annyira különleges, hogy verssé legyen. A versen belül is: nem a lényeg kiemelése, a fölösleg lefaragása a cél, hanem a minél több részlet éltetése. Egy ember élete. Minden vers részlet ebből. Vers, nem vers, nem mindig tudjuk biztosan, de visz magával. Mígnem az elbeszélés nyugalmas felszíne zenei hullámverésbe fordul. Egy anyagból van mind a kettő. Ritmust adó poétikai eszköz még a leltár, a hosszú felsorolás. Egy helyszín, teszem azt: hogy mi minden kötődik hozzá. És az élethez hozzátartozik a halál is, az életet elbeszélő versekhez a meghaltak felidézése, gyászolása. És az akadályok az élet menetében: például a karantén, ez is növeszt egy ágat a Nyilas-költészet fáján. Mindez miért érdekes? Mert el van beszélve, érdekes maga a nyelv is, de ami talán még érdekesebb: hogy így van, a létezés, hogy egyáltalán van valami. Hosszú, kitartó olvasást igényel ez a könyv, de meg is hálálja: egészében több, mint részleteiben. Aki végigolvasta, létezőbbnek érzi önmagát is. Várady Szabolcs