A kortárs magyar lírikus középgenerációját erősíti Nyilas Atilla, aki tizenöt év elteltével jelentkezett új verseskötettel. A gyűjtemény 114 verse mély merítés az elmúlt másfél évtizedből, viszont ha a keletkezés dátumára pillantunk, feltűnik, hogy milyen sok szöveg keletkezett az elmúlt két évben, így amennyire tág az átfogott időtartam, a versek sűrűsödése mégis egészen aktuálissá teszi a könyvet. Az elsősorban alanyi líraként meghatározható szövegek a vallomásos és közérzeti költészet ismérveit is magukon hordozzák, miközben a gondolati líra mélyebb filozófiai tartományokat megcélzó, szemlélődésre okot adó megszólalásmódja sem hiányzik ebből a gazdag, számos egymásra montírozott jelentésréteggel bíró gyűjteményből. Nyilas Atilla szövegei elsősorban szabadversekként lépnek az olvasók elé, a hosszabb, epikus irányba mutató leírásokban, narratív keretbe foglalható líriko-epikus vers-elbeszélésekben pedig a múltidézés intim pillanatait csíphetjük nyakon. A költő feltárulkozik, be akarja vonni olvasóit mindabba, ami vele történt, meg akarja osztani mindenkivel a sorsformáló, revelatív pillanatokat, az érzéki benyomásokat, illetve az életörömöt sugárzó egészen hétköznapi helyzeteket is. „Az én dolgom hallgatni a Hangot, / és néha kimondani azt, amit hallok, / másoké, hogy meghallgassanak, / és továbbadják, amit hallanak”.