„Sebestyén Ádám ökológiai és mitológiai kozmológiája megfigyeléseiből és belső világának kivetüléséből építkezik” – írja az első kötetes költő méltatója, Szalai Zsolt. Ha leegyszerűsítően határoznánk meg Sebestyén Ádám versvilágát, azt mondhatnánk, hogy a szerző a természet pusztulásáról, az élővilág urbanizációjáról, térvesztéséről szól. Számos verse lehangoló képpel, elkeserítő szürrealizmussal kezdődik: „Sárba temetett halak. Testük kiszárad, hogy eltévedt gyökerek / tápláléka legyen” (A teremtés mellékszála); „Hajnalban kővé dermedtek a baglyok” (Misztérium); „éjjelente föld alatti kutyák csaholnak” (Nekropolisz), hogy aztán a kiinduló kép valami apokaliptikus látomásba forduljon