Vissza
0 Kosár
Nincs termék a bevásárlókosárban.
Keresés
Filters
Preferenciák
Teljes leírás
A Spanyolországban élő szerző a verset tartja autentikus önkifejezési formájának, és csakugyan minden darabján érződik a lírikusi világszemlélet, a versnyelv formálásának készsége, a par excellence költői ábrázolás ambíciója, és ez utóbbi nem kevesebb, mint az élet teljességének fölrajzolása. Ez a szándék mutatkozik meg a kötetnyitó szonettben: „Ékes szókkal szónokol az élet, / ködfátyol ruhája piszkos útszagú. / Leválnak róla sziklaremények, / helyükbe bújik fáradt mélabú” (Élethalmaz). A kötet elején található szonettek csaknem mindegyike a teremtett világ szépségét örökíti meg, és ezen keresztül közelít a lét teljességének megragadásához (Kezdetben; Hajnalodik; Álruhában csillagok; Szonett a Holdról). Diana Soto végül is az élet örökös és mindenütt megnyilvánuló dialektikáját szándékozik megverselni: a fény és sötétség váltakozását (Nap-éj derekán), az ember gyarlóságát és önteltségét (Átváltozás), az önzetlenség és a hazugság ellentmondását (Csendes áldozat), vagy a jelenből a jövőbe tekintés igényét, reményét (Múlt, jelen, jövő). A szerzőben erős a készség, hogy a világot, a természetet, az embert a maga teljes mivoltában lássa, ugyanakkor ez az univerzalizmus nem üresen kongó nagy szavakban, patetikus jelzőkben, teátrális gesztusokban ölt formát, hanem a jelképi erővel bíró élettények megörökítésében: „Egy sárga levél hullik az avarba, / majd megtapossa egy vaddisznó csorda, / fehér kérgű nyárfák borulnak össze, / és mintha az ég is rólam dalolna” (Az erdő éneke). Így, a természeti képbe belépve, mintha maga a költő testesítené meg a létezés egészét, és azt a dialektikát, amely az egyetemesben mindig fölfedezi a partikulárist, a részben az egészet. Ilyen szemlélettel verseli meg az egymást kiegészítő évszakok harmóniáját (Mondd, ott leszel?), játék és komolyság összetartozását (Játszani akarok), harag és megbékélés egymásra következését (Múlj el harag). Ezt a külső – azaz természeti – és belső – vagyis lelki – harmóniát erőteljes nyelvvel és képgazdagon igyekszik ábrázolni: „Talpalatnyi sárban úszó, / befüvesített vértenger. / Esik. Álldogálnak némán / egymáshoz izzadó testtel” (Halálsor-s). A szerző a világ egészének képi megjelenítését sok esetben a látomásosságig, az allegorikusságig fokozza (Minek?; Utolsó éjszaka; Korona). Diana Soto a valóság ábrázolásakor úgy teremt erős képeket, hogy közben a versritmus szinte elringatja, andalítja az olvasót. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"
Soto, Diana (1994-)

Ötperces emberek

Aktuális online ár
2 028 Ft
Termék részletes adatai
Szerző
Soto, Diana (1994-)
ISBN
9789631299038
Egyéb szerzőség
Kaprinyák Dóra (ill.)
Nyelv
magyar
Megjelenés éve
2017
Méret
20 cm
Kiadó
Magánkiad.
Cikkszám
3001033712

Darabszám
Teljes leírás
A Spanyolországban élő szerző a verset tartja autentikus önkifejezési formájának, és csakugyan minden darabján érződik a lírikusi világszemlélet, a versnyelv formálásának készsége, a par excellence költői ábrázolás ambíciója, és ez utóbbi nem kevesebb, mint az élet teljességének fölrajzolása. Ez a szándék mutatkozik meg a kötetnyitó szonettben: „Ékes szókkal szónokol az élet, / ködfátyol ruhája piszkos útszagú. / Leválnak róla sziklaremények, / helyükbe bújik fáradt mélabú” (Élethalmaz). A kötet elején található szonettek csaknem mindegyike a teremtett világ szépségét örökíti meg, és ezen keresztül közelít a lét teljességének megragadásához (Kezdetben; Hajnalodik; Álruhában csillagok; Szonett a Holdról). Diana Soto végül is az élet örökös és mindenütt megnyilvánuló dialektikáját szándékozik megverselni: a fény és sötétség váltakozását (Nap-éj derekán), az ember gyarlóságát és önteltségét (Átváltozás), az önzetlenség és a hazugság ellentmondását (Csendes áldozat), vagy a jelenből a jövőbe tekintés igényét, reményét (Múlt, jelen, jövő). A szerzőben erős a készség, hogy a világot, a természetet, az embert a maga teljes mivoltában lássa, ugyanakkor ez az univerzalizmus nem üresen kongó nagy szavakban, patetikus jelzőkben, teátrális gesztusokban ölt formát, hanem a jelképi erővel bíró élettények megörökítésében: „Egy sárga levél hullik az avarba, / majd megtapossa egy vaddisznó csorda, / fehér kérgű nyárfák borulnak össze, / és mintha az ég is rólam dalolna” (Az erdő éneke). Így, a természeti képbe belépve, mintha maga a költő testesítené meg a létezés egészét, és azt a dialektikát, amely az egyetemesben mindig fölfedezi a partikulárist, a részben az egészet. Ilyen szemlélettel verseli meg az egymást kiegészítő évszakok harmóniáját (Mondd, ott leszel?), játék és komolyság összetartozását (Játszani akarok), harag és megbékélés egymásra következését (Múlj el harag). Ezt a külső – azaz természeti – és belső – vagyis lelki – harmóniát erőteljes nyelvvel és képgazdagon igyekszik ábrázolni: „Talpalatnyi sárban úszó, / befüvesített vértenger. / Esik. Álldogálnak némán / egymáshoz izzadó testtel” (Halálsor-s). A szerző a világ egészének képi megjelenítését sok esetben a látomásosságig, az allegorikusságig fokozza (Minek?; Utolsó éjszaka; Korona). Diana Soto a valóság ábrázolásakor úgy teremt erős képeket, hogy közben a versritmus szinte elringatja, andalítja az olvasót. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"