Soltész Márton monográfiája az irodalomtörténet és a történettudomány határmezsgyéjén állva a huszadik század második fele egyik kiemelkedően népszerű magyar íróját, Szabó Magdát állítja a középpontba. Az irodalomtudós és történész szerző azokat a stratégiákat veszi górcső alá, amelyeket követve Szabó Magdának nem csupán az sikerült, hogy elismert írónő váljék belőle a hetvenes és nyolcvanas évekre, mely siker azóta is kitart, hanem hogy milyen eszközökkel és módszerekkel sikerült az írónőnek a korszak kultúrpolitikai útvesztőjében is boldogulnia. Soltész ehhez egyrészt az adott műveket, azok befogadástörténetét, valamint a művektől el nem különíthetően Szabó Magda családtörténetét is gondos elemzés alá vonja. Soltész úgy gondolja, hogy Szabó Magda olykor igencsak erőszakos érvényesülési vágya mögött a két diktatúrát is átélt emberek permanens félelme és létbizonytalansága, az állandó fenyegetettség érzése állhatott, amely kiegészül a családi botrányokkal, az elfedni, a művekben átkeretezni vágyott narratívákkal. Szabó Magda tudatosan építette fel írói karrierjét, a róla kialakított képet. A monográfia mielőtt ebbe részletesen belemenne, lefekteti a módszertani és elméleti alapokat, aktívan hozzászólva az irodalomtörténet helyzetét és lehetőséget érintő elméleti diskurzushoz. A következőkben a karrier egyes állomásaira terelődik a szó, így – többek között – arra a kiterjedt kapcsolatrendszerre, amely meghatározta Szabó Magda sikerét és érvényesülési lehetőségeit. Soltész az életmű tárgyalásakor három megközelítést érvényesít: először a recepciótörténeti szemlélet határozza meg a monográfiát, majd a következő alfejezetekben a genetikus-holisztikus poétikai, illetve a pszichohistóriai megközelítés lesz a mérvadó.