Izsó Zita (1986) a fiatal középnemzedék egyik legfontosabb alkotója. Költő, író, színműíró, műfordító és szerkesztő. Halmai Tamás esszékötete a lírikusi életmű főbb sajátosságait szemlézi elemzések formájában, arányos figyelmet irányítva a szerző négy verseskönyvére: Tengerlakó (2011), Színről színre (2014), Éjszakai földet érés (2018), Bekerített erdő (2022). A kiadványt rendhagyó függelék: interjú- és kritikarészletek zárják. Részlet a kötet címadó írásából, a Napra szorított felhő (Hasonlat és metafizika Izsó Zita költészetében) című fejezetből. A rövidítések kötetcímekre utalnak: T = Tengerlakó, Sz = Színről színre, É = Éjszakai földet érés, B = Bekerített erdő. […] A szavak és a nevek szertartásait s a fogak és a száj materialitását egyaránt közelünkbe hozzák Izsó Zita hasonlatai, metaforái. Feltűnő számban sorakoznak például a lezárt ajkak, avagy az elzárt beszéd esetei. E szöveghelyek a kommunikáció bonyodalmasságáról vagy kifejezett ellehetetlenüléséről, az én-kimondás és-/vagy a megszólítás problematikusságáról tanúskodnak: „A szörptől összeragadt a szája, mint a benyálazott boríték.” (A boldogság következményei; T) – „Befejezte a beszédet, / megnyalja a száját, / mint a borítékot, mielőtt lezárná.” (Kilégzés; T) – „sokáig csukva maradt a szája, / mint a boltok ajtaja a háromnapos ünnepen.” (Öröklakás; T) – „Amikor később kérdezték tőle, mi történt, / mintha szilánkokat evett volna, / nagyon sokáig nem beszélt.” (Fakír; É) – „…a szavak összeragasztották a fogainkat, / mint a törökméz.” (Csúcsdísz; É) (Az üzenet metonimikus jelölőjeként több helyütt szerepel a semleges boríték; másutt a szilánkok fájdalmas képzete érzékelhető távolságban áll a törökméz édes gyermekkort idéző motívumával.) A kommunikációs kudarc, a kapcsolati reménytelenség és az érzelmi veszteség-elhagyatottság önbizalomhiánnyal tetézett, nyomasztó lélektana végigvonul a költő életművén: „Az összes holmiját bepakoltuk, / néhány üres bőrönd maradt még a szobában, / mint két ember között a felesleges mondatok.” (egyforma kék; T) – „De te gyereket akartál, kőből faragott / apró kis szenteket, / én féltem, hogy hiába beszélnék hozzájuk, / beléjük törnének szavaim.” (Ajtók; T) – „Közben a hosszú hallgatások emléke / úgy süllyed bennem, / mint üresen elásott időkapszulák” (Amnézia; É). Van vers, melyben az önmeghatározás – a nyelvi analógia közbejöttével – kifejezetten az elszigetelt létállapot definiálásban merül ki: „Olyan vagyok, mint egy holt nyelv, / amit néha még használnak, de már rég nem változik” (Várakozás; Sz). A nyelvi elemekre alkotott hasonlatok nemcsak a beszédet, de a beszélőt is hermeneutikai kontúrral látják el: „Jobban szeretnéd, ha elismerném, én hibáztam, / mert nem találtam meg neked a legszebb szót, / benne két egymás mellett álló mássalhangzóval, / amik úgy csapódnak össze, mint tisztelgő katona bokái / a királynő előtt.” (Belsőépítész; Sz) – „…mint idegen bolygók testébe fúródó űrszemét, / örökre megmaradnak benne szavaink.” (Az utolsó áldozat; É) – „…a hangok úgy nyüzsögnek a szájában, / mint az esőgyűjtő hordókban a szúnyoglárvák” (A pusztulás létigéi; É). Mindennek inverze a valóság érzékelése beszédként; amikor a nyelviség mint hasonlító tűnik föl a tapasztalati valóságban: „…zavaromban csak rugdosok magam előtt egy követ, / pontot a túl hosszú mondat szavai” (Az első búcsú; Sz). A szavak és a szólás mitologizálása világépítő hatással megy végbe az egyik legfajsúlyosabb műben. A folyó mint beszéd és a beszéd mint folyam egymást tükröző trópusai nemcsak a szu