Umberto Eco, akinél kevesebben értettek jobban az aforizmák írásához és olvasásához, semmi jót nem ígér meghatározásukról: „Semmit sem nehezebb definiálni az aforizmánál.” De nyilván ezért is vonzotta e nagy múltú, az irodalom és bölcselet határán mozgó műfajnak a tömörsége, személyessége, explozív ereje. Az aforizmák „kis marék szavait” Nietzsche is szerette: „Vannak a szellemnek olyan fordulatai, sikerült dobásai, vannak olyan szentenciák, egy kis marék szó, melyekben egy egész kultúra, egy egész társadalom hirtelen kikristályosodik”, mi több, külön „megértés-művészetet” igényelt nekik. Persze akadtak kiváló gondolkodók, akik idegenkedtek az aforizmák olykori homályosságától, laposságától, kinyilatkoztató mélyenckedéseitől. Susan Sontag írja: „Az aforizmák szélhámos eszmék... Aforizmákat írni annyi, mint álarcot ölteni, a megvetés, a felsőbbrendűség álarcát”. Jacques Derrida ítélete még lesújtóbb: „Az aforizma az utolsó ítélet formájában mondja ki az igazságot, s ez az igazság magában hordozza a halált.” A magam tapasztalata inkább Michel Foucault-éval rokon, akit Nietzsche aforizmáit olvasva épp a „filozófiai intenzitás maximuma” ragadott meg, ahogy majd Ricardo Martinez-Condét is: „Az aforizma döntően filozófiai forma, amely gondolati erőfeszítésnek köszönheti rezonanciáját és autonómiáját.” Bár az erőfeszítés azért túlzás. Találóbb Ed Simon észrevétele: „Az aforizmák írása-olvasása a szemlélődés játéka és az improvizáció öröme; ez a valódi természetük. Nem örök igazságokért olvasunk efféle mondásokat, hanem a Talán adta lehetőségekért.” Talán-igazságokként íródtak ezek a néha fanyar miniszövegek is, és olvastatni is így remélik magukat. Írójuk és a könyvbe itt-ott belenéző olvasó talán együtt is osztozhat abban, ami „a szemlélődés játéka és az improvizáció öröme".