A regény felrúgja a kronológiát. Azzal kezdődik, hogy az idős főhős a teljes magányt és elszigeteltséget választja, visszavonul egy kis faluba. Később úgy dönt, hogy hosszú idő után újra felmegy Budapestre, ahol mostanra megváltoztak az utcák és a házak, amelyekhez élete történései kötődtek. Hamarosan kórházba kerül. Halála előtt, a teljes testi leromlás állapotában csak arra emlékszik, hogy milyen volt annak a sálnak a meleg érintése, amelybe gyerekkorában az édesanyja beburkolta. Ezután következik mindezek előzménye, az élet. Lang Lászlóé, szerelmeié, barátaié. Lászlóról, Tátiról, Júliáról, Ágiról és Ottóról szól minden. Mint olvashatjuk: „Nem az emlék a lényeges, hanem az emlékezés. A maga rárakodottságaival, kiismerhetetlen motívumaival, a szándék és a megvalósulás örvény-látszatával. Ez dédelgetésre érdemes, mert jövőbe mutató képesség-ígéret, élmény-besöprés, spájzolás semmi-időkre, önvédelem.” És vannak sajátos megállapítások: „A szerelem halkan, finoman lábszagú.” A szereplők sorsfordulatai, váratlan döntései, egymásba bogozódó élete mögött kibontakoznak a huszadik század második felének és a huszonegyedik század elejének magyar társadalmát meghatározó erővonalak. A szerelem ellentmondásosságát a regény sodró elbeszélése helyenként a mágikus realizmus eszközeivel érzékelteti. Kőszeghy Péter (1951) irodalom- és művelődéstörténész. Egykor vietnámi lektor, az MTA (valaha létezett) Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa, könyvkiadó-igazgató, egyetemi tanár. Írt többek közt egy kétkötetes Balassi-monográfiát, főszerkesztője volt a Magyar Művelődéstörténeti Lexikonnak, sorozatszerkesztője a Bibliotheca Hungarica Antiqua sorozatnak. Munkásságát számos díjjal jutalmazták. Aztán írt egy regényt (Regénytöredék barátnémhoz, Noran Libro Kiadó, 2017), majd egy másikat. Ez utóbbit tartja kezében az olvasó.