Törések és zúzódások szabják meg Mechiat Zina verseskötetének szavakból és érzésekből formálódó világát, melyben a hiány és a másik megismerésének és befogadásának vágya átütő erővel tárja fel a magára maradt lírai alany kiszolgáltatottságát. A kiszolgáltatottság ridegsége üt át az ökológiai krízistől, a háborúktól, a nők elleni erőszaktól, s úgy általában a meg nem értettségtől megdermesztett lírai én mondatain. Ebben a versvilágban már a fű sem valódi, már a kutyákat sem tudja a lírai alany utánozni, hogy kihányja a zöld pasztát: „Megbetegedett közöttünk a levegő. / Nem köhög, csak gennyedzik, / mint egy elváltozásokkal teli nyelőcső. // Nézem a kutyákat, akik délutánonként / rituálisan füvet hánynak. // (…) Azt hittem igaz, / de csak műanyag. / Megakad a torkomon” (Fű). Máskor a halál kérlelhetetlensége és a feltámadás ígérete közti feszültség energiáit játssza ki (A fák nem azok), a propaganda és az emberi gonoszság által megmételyezett közösségek segélykiáltását hangosítja ki (Agyonvert város), vagy az egyetemes rosszal szembeni kiállás hiábavalóságának ad teret (Fel kellene hívnom Karikó Katalint). Sötét színekkel megfestett versvilágot tár elénk Mechiat Zina, ami ismerős, az a „nedves földszag” és a „teljes sötétség”, amibe könnyű belesüppedni, „itt csak föld, itt csak izzadság. / Itt csak biztonság, itt csak sárburok” (Elvégre), s bár a halál megnyugvást ígér, megoldást mégsem kínálhat.