A felnövéstörténet és a traumaregény zsáneréből egyaránt megmerítkezett Pion István elbeszélése, amely sötét, felkavaró témájával a kortárs közéleti diskurzusokhoz szól hozzá értő és művészi módon. A szerző költőként és slammerként vált ismertté, prózaíróként ebben a műben mutatkozik be, és személyes tapasztalatokból építkező, erősen hiteles hangot üt meg. A történet egy kamasz fiú szemszögéből bontakozik ki, aki egyházi közegben, iskolai és kollégiumi környezetben szembesül a biztonságosnak hitt világ megrendülésével. A cselekmény középpontjában egy pap által elkövetett bántalmazás áll, amely nemcsak a testet, hanem a hitet és az önazonosságot is megrendíti. A főhős menekülése – faluból városba, majd különböző intézmények között – valójában nem felszabadulás, hanem egyre mélyebb belemerülés a kiszolgáltatottság és a hallgatás világába. A regény egyik legfontosabb kérdése, hogy ki lehet-e lépni az erőszak ördögi köréből, és egyáltalán elbeszélhető-e az, amire az ember emlékezni sem akar. A szöveg nem lineáris traumafeldolgozás, inkább töredezett, emlékekből és érzelmi villanásokból összeálló narratíva, amely közel hozza az olvasóhoz a kiszolgáltatottság élményét. A vallás kettős szerepben jelenik meg: egyszerre nyújt keretet és válik az erőszak közegévé, ami különösen feszültté teszi a történetet.