Vass Tibor „autopoétikus-önteremtő” költő, csaknem minden verse centrumában önmaga, a családja, ismerősei, önnön gondolatai és emlékei állnak. Mélyen személyes líra ez, de nem pszichologizáló, önelemző, sokkal inkább ironikus, groteszk, távolságtartóan fonákjára fordított. Vass Tibor önkörében mozogva vizsgálódik, minden részletet alaposan és hosszan körbejár, tanulmányoz, a látványelemet elmozdítja, hogy más perspektívában is lássa. Ez az aprólékosság jól összefér konceptualitásával, azzal a szemlélettel, hogy nem egy-egy versben, de mindig nagyobb egységekben gondolkodik. Ciklusokra, kötetekre gondolva alkot, ezért a nagyobb egységek darabjai gyakorlatilag átjárhatók, fölcserélhetők – példa erre a kötet elején található, Radnótira hivatkozó versek sora (Radnóta; Halszálka; Bibinke és téltovák a Radnótához). De említhetjük a szüleiről írott „csereszabatos” verseket is (Indulok Jukóapába; Indulok Jukóanyába; Lilla, Julianna). Vass Tibor látszólag „elpepecsel” egy-egy témával (Laikus vers a madáretetésről), miközben igyekszik nagyon prózai, nagyon köznapi lenni; mi sem áll távolabb tőle, mint az ihlet mámora, az attraktivitás zsenije, az elragadtatás révülete, a formaművész elszántsága. Nyelve a spontaneitást, az ötletszerűséget sugallja, Vass Tibor valójában depoetizálja a költészetet. Azt írja, ami éppen eszébe ötlik, ugyanakkor minden verse csak rá jellemző egyéni látásról tanúskodik: a vers a pillanatnyi én lenyomata, a költő felvétele önmaga adott állapotáról, lelki beállítódásáról. És miközben szavakat talál ki, szavakat facsar ki, szójátékokkal szórakozik, nyelvi leleményekkel zsonglőrködik – a pillanatnyiság és az ötletszerűség mellett ezekkel is relativizálja mondandóját. A kötet válogatója, Fekete J. József az utószóban „laza álmarháskodásnak” nevezi az ilyesfajta verselést, amely mögött ezért kitapintható az alkotói akarat, az a fajta elszántság, amely a még oly hányaveti szövegelést is dinamizálja. Ehhez járulnak a gondolatritmusok ismétlései, a szóvariációk fölbukkanásai, a szinonimák, a szándékos elírások, a szótorzítások, ferdítések. Mondhatnánk, a spontán irónia nagyon tudatos nyelvi játékokban ölt formát (Oldalas vers; Bibinke és Vackor az ónodi vásárban; Utolsó előtti vers). És ami még Vass Tibor költészetének egyedi sajátossága: versei „tudnak önmagukról”. Ilyen fokú, alaposságú költői önreflexió mellett a vers önmagát is tükrözi – ez is egyéníti líráját, amely a költői kísérletekre, a szabad témakezelésre fogékony olvasók számára lehet izgalmasan vonzó. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"