Az „old Stonawskinak” is nevezett költő – hiszen fia és unokája is versel – lírájának alapvonásai közé tartozik az a sajátos ellentmondás, ami az érzékeny lírai alany árnyalatok iránti fogékonysága és a kifejezésmód tréfálkozó, játékos mivolta között fönnáll. Ismert az a tulajdonsága is, hogy a kívülállók számára mellékes vonásokból – nem színekből, hanem árnyalatokból – rajzolja ki nagy ívűnek mondható világképét, amelyet sokszor valami bursikóz vicceskedéssel, nyelvi trükkökkel önt formába. Jellemző, ahogyan az ember árnyékmivoltáról ír: „Az ember árnyékkészlet, / Nem mondom, hogy szék volt, / vagy lett, hogy széket kellett / volna csinálni helyette” (Árnyalakok). Ugyancsak sajátos vonása, hogy kedveli a szokatlan látószög alkalmazását, sokszor úgy tekint valakire vagy valamire, ahogyan nem szokás: „Nekem megvolt: / a Hősök tere hátulról, / bár elég kevés a női szobor” (Kikapcsolódás). Vagy megfordítva a nézőpontot, abszurddá változtatja a helyzetet: „Két horgászunk modellt ül a parton, / akvarellt festene róluk a Balaton” (Akarattyai rekreáció); aztán egyetlen látványelemmel sejteti meg a teljességet: „galambok röpte az ég” (Döcögve indul).