A nyolcvanadik évén is túl járó költő sajátos, mégis tradicionális hangot, hangulatot jelent napjaink költészetében. Ahogyan a méltató pályatárs, Benke László írja a kötet ajánlásában: „Prohászka László Máténak emelkedőben arra visz az útja. Amerre a becsületes szegényeké, a sokat szenvedőké, a mégis látóké, az Isten becsületében reménykedőké, a tiszta és jó költőké”. Különös érzéke van a létezés apró mozzanataiban, a létünket körülvevő csekélységekben vagy éppen tárgyak képében fölmutatni az őt foglalkoztató gondolatkör egészét, sőt az egész teljes kontextusát. Egy fürdőszoba szomorkás tárgyainak fölsorolásában láttatja az idő múlását, végső soron az elmúlást érzékítve meg (Öregség labirintusában); az őszi este képébe sűríti a sivár élet kilátástalanságát (Bőrömet savként marja); a munkahelyi tízóraizás életképéből az élet elmulasztott lehetőségeinek és távlattalanságának érzete bomlik ki (Hipp-hopp). Életérzése alapvetően a szomorúság – sokak szerint a legerősebb ihlető erő --, hangja ennek megfelelően elégikus, lemondó. Megszólaltatja az öregkor keserveit; képei gyakran a nélkülözés, a feleslegesség benyomását keltik; sokszor a kopottság, az elhasználtság, a minőségtelenség fájdalmát panaszolja. Gondolatai, érzései találó, pontos, halk- és szűkszavú képekben jelennek meg. Mégis van ebben a panaszos, lemondó hangban, bánatos attitűdben, szomorkás életérzésben valami előremutató, emelkedő irányú, figyelmeztető tendencia is. Az, hogy a következő nemzedékeknek ne ilyen sors jusson (Vadludak gágognak; Talán mégsem olyan gonosz; Őszi körforgás stb.). A melankolikus hangulatú versek a 20. századi magyar líra igényes folytatását, gondolati és érzelmi tradícióit éltetik tovább. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"