Szentirmai Mária a szenvedő emberrel szolidáris, a szenvedő emberiség fájdalmát átérző lírikus, akinek nem csupán a jelen idejű szenvedésről van mondanivalója, de a múlt minden emberi drámájáról is: „rabszolgák sikolya, / és a megfeszítetteké, / a kerékbe törteké, / a gáztól fuldoklóké. / Nincs sem név, sem arc, / csak fegyverré kovácsolt vas” (Egyszer felnyílik minden seb). Egyik vers után a másikban vall a keresztre feszítés, a máglyahalál, a balesetek áldozatairól, őket siratja verseskönyve első, Sebek című fejezetében. Természetesen nem a kínhalál öncélú ábrázolásáról van szó, hanem a Biblia szellemét idéző együttérzésről, a másik ember fájdalmának magára vonásáról. Versfüzérben idézi meg a komáromi csatában megsérült Görgei Artúr kínját, aki meglékelt koponyával, műtéte után két héttel bevette Vácot. Verset szentel a „halálra ítélt” betegek egymásközti beszélgetésének, ahogy írja: „holnapi haldoklókkal beszélgetett” (Időpontokért harcolt…). Jól ismeri a betegeket, a kínjai miatt átkozódót, a négylevelű lóherében bízót, a váratlan félelemnélküliséget, a testi gyöngülést magán érző aggódót. A szenvedés versei nem poétikai megoldásaikkal, hanem az átéltségükkel, drámai kifejezőerejükkel hatásosak.