A kötet címadója egy polip, amely egy irodaépület, egy impozáns méretű üvegpalota hatalmas akváriumának lakója. Itt dolgozik a bevándorlókból álló takarítóbrigád, akik szorgosan végzik munkájukat, ám eközben nem kerüli el semmi sem a figyelmüket. Mate, a török, Holger, Astrid odafigyelnek munkájukra, mi több még spórolnak is a cég tisztítószereivel, így azután csillognak a kilincsek, tükörfényes a márványpadló, ragyognak az ablaküvegek, amelyeken átsüt a kora reggeli nap. Ilyenkor szállingóznak munkahelyükre az irodisták, akiknek a napi munkájába beleékelődő gyakori semmittevését pontosan látja a takarítószemélyzet. Úgy tűnik, hogy ezek, a már-már láthatatlan emberek gépekként végzik munkájukat, ám mindez koránt sincs így. Vörös Hilda időnként megajándékozza bájaival az éppen ráérőket, hol egy billiárdasztalon, hol pedig az épület más üres helységeiben adja át a combjai közötti rést, az élvezetre vágyó kollégáknak. Egy napon azonban az üvegpalota hatalmas akváriumában élő, ám már napok óta döglődő oktopusz lakhelye darabokra törik, és az üvegcserepek és a homok elborítják az épület egyik szintjét. Frau Gilgent, a takarítóbrigád fizikai munkát sohasem végzett főnöke, azonban a helyén van, és így percek alatt helyreáll az épület rendje. Pattogó, szinte szenvtelen, olykor a vulgáris kifejezésekkel is bőséggel megtűzdelt szöveg kitűnően érzékelteti ezeknek az embereknek a semmibe forduló hétköznapjait, a megélhetésért, az életben maradásért végzett napi munka monotonitását, amely mögött mindegyikükben, ott bújik meg egy élhetőbb élet reménye... A modern irodalom fejleményeire kíváncsi olvasók figyelmébe érdemes ajánlani az Ünnepi Könyvhétre megjelent kisregényt. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"