„A meghatározásnak, miszerint Adorno filozófiai fő művét tartja kezében az olvasó, a kritikai társadalomelméleti és a marxi hagyomány történetét ismerők körében megütközést kell keltenie. Semmiképp sem magától értetődő a filozófia státusza e hagyomány kiemelkedő gondolkodójánál közel egy és egynegyed évszázaddal a Feuerbach-tézisek keletkezését, fél évszázaddal az oroszországi és a levert európai forradalmakat, a „kommunista rezsim” uralmi rendszerként való megdermedését, a nemzetiszocializmust, a nyugati civilizáció adminisztrált haláltáborokban manifesztálódó katasztrófáját követően…. Fogalom és dolog, identitás és nemidentitás, szubjektum és objektum, szellem és természet a Negatív dialektikának olyannyira központi kategóriapárjai, akárcsak e kategóriapárok közötti viszony tárgyalása evidens módon átlép az ismeretelmélet (vagy a nyelvfilozófia) diszciplináris határain. E transzgresszió, amely a szövegkompozícióban is kifejezésre jut – a mű lényegéhez tartozik: egyrészről a zártság, az ’örök azonos’ és a mítosz megfeleltetése, másrészről a kitörés, a Hölderlin által nyitottnak nevezett felé való törekvés meghatározó motívuma. …Az általános egyedi fölötti primátusának alakzataiban, a hierarchikus társadalmak történetében újra és újra a minél absztraktabbra, általánosabbra, éteribbre, magasabbra irányult a túlsót vagy a metafizika körébe tartozót kereső tekintet, azt kutatva, ami időtlen, a mulandó dolgok fölé emelkedik, vagy megalapozza őket. Ezen irány megfordítása a negatív dialektika demitologizáló gesztusa.”