Adorno negatív dialektikája a klasszikus német idealizmus kritikájaként születik meg, miközben annak fogalmi örökségét is továbbviszi. Hegellel egyetért abban, hogy a valóság ellentmondásos és a gondolkodásnak dialektikus módon kell azt megragadnia, de elutasítja a hegeli elképzelések közül elutasítja azt, miszerint az ellentmondások végül egy magasabb egységben feloldhatók. A hegeli szintézis helyett Adorno a „nem-azonosság” elsődlegességét hangsúlyozza: a fogalom soha nem képes teljesen lefedni tárgyát, ezért a filozófia feladata az, hogy érzékeny maradjon arra, ami kívül esik a rendszerezésen – Adorno ezzel a belátással és felhívással a korszak (a ’60-as évek) tapasztalatait is bedolgozza elméletébe, valamint reflektál kora társadalmi, gazdasági, politikai és szellemi meghatározottságára. Később kiderül, hogy a neves gondolkodó Fichte szubjektumközpontú filozófiájával szemben kritikusan viszonyul ahhoz az elképzeléshez, hogy a tudat önmaga aktivitásából képes megalapozni a világot, mert szerinte ez a gondolkodás könnyen uralmi logikává válik – ismét a történelmi realitások tapasztalatait mozgósítva belátásainak megfogalmazásakor. A modern racionalitás ugyanis hajlamos arra, hogy a különbözőt és egyedit puszta fogalmi azonosságok alá rendelje. Platónhoz való viszonya szintén ambivalens: nagyra értékeli a filozófiai igazság iránti radikális igényt, ugyanakkor bírálja az ideatan azon törekvését, hogy az érzéki sokféleséget egy örök és változatlan rend alá vonja. Adorno szerint a filozófia nem juthat el végleges, lezárt igazságokhoz, mert a valóság történeti és töredezett marad.