Holtomiglan, holtodiglan -- teszünk esküt az oltár előtt, amikor életünk párjának örök hűséget esküszünk. De az igaz szerelem a szeretett társ halálával nem ér véget, hiszen a lélek halhatatlan, s aki hisz az örökké tartó, földön túli létben, annak minden reménye megvan arra, hogy a mennyei birodalomban újra összefonódhasson azzal, akit a Földön szeretett. Czibur Gyöngyi naplójának minden sora ezt igazolja: a drága társ elvesztése csak az elhasználódott, megöregedett, fájdalmaktól és tehetetlenségtől sajgó test elmúlását jelenti, de nem a lélekét, amely létezik, ott van a mindennapokban, lehet vele beszélgetni és megfogadni a tanácsait -- annak ellenére is, hogy a lélektest fizikai hiánya gyakorta előcsalja a könnyeket szerelmese szeméből. A síron túli szerelem valósága és a lélek halhatatlansága reményt ad arra, hogy az öröklétben a szerelmesek újra találkozni fognak. „Soha még ilyen tűzzel nem szerettem, és engem sem szerettek! [...] Látod, még most is azt akarom, hogy engem szeress, és úgy, ahogy soha senki mást, mert én is így érzek! Tudom, hogy már csak a lelked és az emlékeink vannak velem, és én mégis azt a szerelmet érzem irántad, amit a hús-vér László iránt éreztem! Lehet, hogy azért, mert itt vagy velem? A halál sem szakíthatott el Tőled! Amióta elmentél, nem írtam le ezt a szót! Nem azért, mert félek tőle, nem is azért, mert nem tudom értelmezni, hanem mert számomra nem létezik! Nem tud elvenni tőlem! Fájdalmat tud okozni, hatalmasat, de Te az enyém vagy, magamba zártalak, elrejtettelek, és csak a testedet tudta elragadni tőlem, Téged nem! A test előbb-utóbb az övé lesz, mert ez így van rendjén, de amíg én élek, Te is élsz! Mi ketten egy vagyunk!... Nagyon szeretlek! Hiányzol!”