Közel három évtized (1993-2021) versterméséről ad átfogó, egyben részletgazdag képet a terjedelmes gyűjteményes kötet, amely soktémájú, ám nagyjából egyféle hangon szóló költőt mutat be, aki ars poeticáját ekként fogalmazza meg: „Utaim vakondjáratok: az időt túrom fekete rögökben” (Őszi dal). Verseinek alapvonása, hogy bár a költő magáról ír, mégis mintha mindenkihez szólna ez az olykor segítségre, támaszra szoruló és roppant érzékeny lelkű lírai alany. Megkapó, József Attila szavait is idéző versben örökíti meg a külvárosi nyomorban született kisfiú fölegyenesedő alakját, aki a „penészrajzos falak közt” élt, mégis magasra emelte a tekintetét, és farkasszemet nézett a szürke égbolttal, aztán a távolság üveggolyóját a markában tartva indult el életpályája vágányán (Egy kisfiú emléke). Láttató képek sorában ábrázolja az emberi vonzalmakat, az istenhitet, a földi és égi alakokat, a sorsutakat és bizonnyal leggyakrabban a lélek próbatételeit. A csalódásról például így ír: „Gyöngéd szerelemmel rajzolt amfora / elárvult cserepekben / hever” (Cseppek). Szintén erőteljes képben rögzíti a bánat fájdalmát: „Szemétdombra vetett babszem -- / üvegzöld ma a bánat, / és általnéz a falakon, / mint az a gyufaárus kislány / szilveszter éjszaka” (Átváltozás). Békési Anna gazdag motivikájú, sok kulturális-irodalmi reminiszcenciát előhívó, szomorú hangulatú versvilága hol elégikus lejtésű darabokban, hol fölkavaró szóképekben, drámai látomásokban jelenik meg. Súlyosan lehangoló, mégsem reménytelen világ ez. „Talán az ember azért születik, / hogy haláláig nézzen egy csillagot, / s jaj neki, ha fejét elfordítja: / nélküle a csillag is halott” (Nem múlik el).