„Ahhoz, hogy Magyarországon is létrejöjjön az, amit Mary Fulbrook faji alapú társadalomnak nevez, arra volt szükség, hogy a »bystanderek« – a bámészkodók, körülállók, illetve szemtanúk –, elfogadják a zsidónak minősített személyek fokozatos degradálását másodrendű állampolgárokká. Ez készítette elő a talajt ahhoz, hogy a német megszállás után ne tiltakozzék a magyar társadalom az ellen, hogy egyeseket egyik napról a másikra sárga csillag viselésére kötelezzenek, majd rövid időn belül gettóba, csillagos házba kényszerítsenek, végül pedig deportáljanak.” Bizonyos értelemben tehát – bár voltak kivételek, akik esetenként szembeszálltak – a többség együttműködött a kirekesztő rendszerrel. Bűnösök-e ők? Bűnösök-e egyáltalán, s ha igen, mennyiben és mennyire? A kérdésre kizárólag az egyének konkrét helyzete, akkori viselkedése, története alapján próbálhatunk meg választ találni. Hiszen mást jelent, ha bizonyos cselekedeteket valós egzisztenciális fenyegetettség hatására, netán csupán az ilyen fenyegetettségtől való félelemből, vagy haszonlesésből, esetleg kifejezett ellenségességből követ el valaki. Az pedig, hogy a megélteket kinek-kinek mennyire sikerült utóbb megemésztenie, nagyban függ akkori életkorától, mindenkori élethelyzetétől, történetétől. Mert ilyen súlyú élmények feldolgozása korántsem tekinthető hétköznapi feladatnak. Vajda Júlia – szociológusként és pszichológusként, a két tudományterület perspektívájából együtt tekintve a témára – évek óta kutatja, hogyan hordozzák a túlélők és leszármazottaik a zsidó vészkorszakban meg-, túl- és átéltek terhét. A jelen kötetben fiatal kollégáival, bár bizonyos értelemben ismét a soával foglalkoznak, nem az üldözöttekről szólnak. A tettesek és az üldözöttek dichotómiájába mára harmadikként beemelt csoport tagjainak „külső nézőpontját” firtatják: azt, hogy a körülállók, bámészkodók, illetve szemtanúk hogyan emlékeznek vissza arra, amit zsidó honfitársaik üldöztetésekor megéltek. Hogy azok a vészkorszak idején még igencsak fiatal emberek, akik a kutatás során készített narratív interjúkban még el tudták mesélni az élettörténetüket, hogyan látják, láttatják magukat akkori szerepükben, amikor pedig az értelmező erre rátekint, hogyan látja, mindez hogyan ágyazódik bele az elbeszélők egyéni élettörténetébe, hogyan függ össze azzal.