A közelmúltban elhunyt Vasi Ferenc Zoltán a hiperérzékeny lírikus megtestesítője; ahogy magáról mondta: a fájdalom az örökrésze volt. Utolsó kötete két részből áll. Az első ciklus (Jel-közlések) többnyire önéletrajzi ihletésű versek sora, a vívódásait vetette papírra, ám a versvilág mégsem belterjes, hiszen maga mondta: „álmodom más életek / hömpölygő valóságát”. Mintha életének rossz epizódjait írta volna ki magából, költészete mégis a vezeklés lírája, mintegy példát adva a belátásra, a bűnbocsánat elnyerésére és a helyes út megtalálására. Olykor drámai hangon szólt: „Vezeklésed / a föld alá vezet! / Bilincsekről foszlik / a hús, / s a csontokon rozsdamarta / hegek” (Ébredj, Ország!). Miközben magáról írt, mintha intelmeket fogalmazott volna, mintha tanúságot téve másokhoz szólt volna, egyszerre önmagába tekintve és másokat bíztatva: „Ajkadról fakasszad / az éneklés forrását; / újítsd velem gyökerét a Fának, / s röppents rügyeket ágaira” (A csókok szomjáról).