Szuggesztív erővel szárnyaló szabadversei után a költő úgy látta jónak, ha visszanyesi az ikaroszi licenciákat, és kötött formák közé szorítja költeménye – korábban szabadon száguldó – szekerét. Ez a poétikai önmérséklet szülte Ádám Tamás legújabb kötetét, melyben a megkapó erejű és intenzív képi világú verseiről ismert alkotó a kocsmák – hasonlóan erőteljes és olykor igencsak nyers – világát közelíti a petrarcai szonettek lírai világához. Forma és tartalom elkülönböződik-e vagy egymást szervesen kiegészíti? A kérdést nem csupán felteszi, de versei révén hathatós választ is ad rá a költő. Költészetét áthatja a borba oltott ontológiai derű, amely nem nélkülözi a pohár fenekére tekintő mélabút sem. A kocsma mint szimbolikus tér, élettér, a versek tere egyaránt kiemelt pozícióval bír (Olajos padló; Halászcsárda; Megállító): ihletet ad, de egyben a versek megszólaltatásának, az alkalmi líra közösségi élményének színtere is. Azonban ez a borvirágos életforma hamar tragikus fordulatot vehet, ugyanis az alkoholizmus démona les minden szesztestvérre a kocsma egyik sötét szegletéből: „Beáldozod magad, letörik a körmöd, / keserűségben fürdesz, nem vonz az ágy, / múltad nincsen, hűs árokba feküdnél” (Keserűségben fürdesz).