A banalitás szülte mélabú lengi be Méhes Károly líráját, aki költészetével elsősorban a tovatűnő időt szeretné nyakon csípni. Lírai egója tisztában van e kísérlet eleve kudarcra ítélt voltával, de a mindennapok kisszerűsége mögül felsejlő egyediség mégis jelentésessé teszi ezeket az egészen hétköznapi helyzeteket is. Éppen a múlandóságból adódó megismételhetetlenség nemesít minden pillanatot versben előadható témává, melyek önmagukon túlmutatva, a költő lényeglátó szemén keresztül tűnnek az olvasók elé örökérvényű igazságokként. Így válik Méhes Károly lírája mindenki által átélhető, átérezhető és érzelmileg belakható versvilággá. Terek, érzések, benyomások sorjáznak egymást követően, melyekkel könnyedén azonosulhatnak az a kötet leendő olvasói. De hova tűnik az idő tova? A kérdés nem hagyja költőnket nyugodni, nyomokat keres: „vége a nyárnak hamarosan eltűnik / órám fehér nyoma a csuklómról” (Időnként eszembe jut az idő). Máskor egy beteg, barna lombú fa figyelmeztet már nyár végén arra, hogy a hőség egyszer véget ér, az önfeledt szórakozás idejét az ősz kérlelhetetlensége űzi tova (Augusztus). Méhes Károly úgy beszél az idő múlásáról, s ettől elválaszthatatlanul az emberi élet végességéről, hogy a pátosz és szépelgés helyett a hétköznapok apró örömei, megszokott, sőt unalmasnak is mondható dolgai töltik be lírai látóterét. Nem néz messzire, csak ami előtte van, amit véges emberi látásával még egészként be tud fogni.