„A bel canto, mint bravúr-ária már igencsak távolodik a vallásosságban otthonos szépség, mint isteni jegy kultuszától. Ebbe a büchneri, éppen istentelenségbe forduló fiktív világba Herzog beilleszti azt a szépséget, amitől a szöveg szerzője már a 19. század elején elbúcsúzott, ami tehát a többi művében sincs jelen. Egészen az úgynevezett Goethe-korszak végéig (Goethe 1832-ben hal meg, Büchner négy évvel később írja meg a Woyzeck-töredéket, és hamarosan ő is távozik az élők sorából) a német irodalomtörténetben úgyszólván kézenfekvő, hogy a művészet a széppel és lehetőleg szépen (is) operál. Ezt az éles világnézeti határt jelöli a film rendezője, amennyiben maga még színre viszi a szépséget számos variációban. Hiszen, ha akarjuk, szép az ária és szép a mákföld (az eredeti szövegben csak „szabad térség”), ahol az egyre zavarodottabb főalak azt hallucinálja, hogy Mariet kénytelen lesz megölni. Szinte paradicsomi szépségű az a tóparti liget, ahol a gyilkosságra kerül sor. De szép az egész miliő, a reneszánsz kisváros a tó partján is.”