J. önfejű ember volt, s csak nagyon ritkán ment a nyáj után. Valószínűleg nem tudatosan, sokkal inkább ösztönösen minden területen – lett légyen az a szűkebb szakmája, régió- vagy felsőoktatás-politika – mindig a maga kigondolta úton haladt, s ez sokszor okozott összeütközést. Megosztó volt. Mint afféle szegény családban felnövő gyereknek, akinek a szülei nem végeztek magasabb iskolákat, de akik a gyereküknek a magukénál jobb sorsot akartak, mindenképpen a tanulásban látták a jövőjét. Az általános iskola elvégzése után a megye legjobb gimnáziumába íratták be, s úgy gondolták, onnan majd továbbmegy egyetemre. Előbb-utóbb az is kialakult, hogy milyen pályát is válasszon a gyerek, vagy válasszanak a gyereknek. Orvos legyen, orvosnak kell lennie. J.-nek fogalma sem volt arról, mit kell tennie ennek érdekében, csak több-kevesebb szorgalommal tanulta a tananyagot, és éppen azokból a tantárgyakból volt gyenge – bár a jó osztályzatokat azokból is hozta –, amelyekre az orvosegyetemi felvételin nagy szükség volt. A humán osztályban a biológia, fizika, kémia tanítása nem volt valami magas színvonalú, és J., aki még több mit fél évszázaddal az érettségi után is álmodik néha arról, hogyan teszi le ezt a sorsdöntőnek tartott vizsgát, mindig csak a matematikától félt, a többi tantárgy eszébe sem jutott, s ébren sem tud visszaemlékezni arra, hogy egyiket-másikat ki tanította, hogyan feleltették, és mire kapott osztályzatot a bizonyítványába.