Purosz Leonidasz Honvágy című kötete a személyes és kollektív emlékezet határterületein mozgó, különleges szerkesztésű lírai anyag. A mű egyik legfontosabb sajátossága, hogy az úgynevezett „talált versek” technikájával dolgozik: hétköznapi szövegtöredékekből, dokumentumokból, nyelvi maradványokból építkezik. A versek így egyszerre idézik meg a múlt nyomait és a jelen fragmentált tapasztalatát. A kötet központi témája az otthon és az idegenség kettőssége, amely nemcsak földrajzi, hanem nyelvi és identitásbeli kérdésként is megjelenik. A lírai beszélő folyamatosan az emlékezés és a hiány között ingadozik, miközben a személyes történetek kollektív tapasztalattá tágulnak. A szövegekben visszatérő motívum a helyhez kötöttség és az elvágyódás feszültsége, amely a honvágy paradox természetére világít rá. A kötet nyelvezete töredezett, mégis sűrű jelentéshálóval működik, így az olvasót aktív értelmezésre készteti. A „talált” anyagok új kontextusba helyezése révén a szerző a líra határait is feszegeti. A szövegek látszólag véletlenül kerültek ilyen sorrendben a kötetbe, de a mélyebb olvasás során kirajzolódnak a belő mintázatok, a különböző műfajú és regiszterű részek elkezdik egymást erősíteni a hiány, az ingerültség és a honvágy fogalmi hálóján keresztül. A klasszikus alanyi lírát idéző szabadversek adják át helyüket drámarészleteknek, majd a neoavantgárd szövegkollázsai nyernek teret – a szóródás állandó, a kötet nem hagyja nyugodni olvasóit, szakadatlan gondolkodásra kényszerít.