Az irodalmi életben otthonosan mozgó, költőként már régóta ismert szerző első verseskötetével lép olvasói elé. Horváth Florencia líráját a gyermeki fájdalom, a motívumokban gazdag versnyelv és a sötét, mégis kifejező színekkel megfestett magánmitológia felépítménye jellemzi. Szabadverseiben a visszahozhatatlan múlt, a túl korán véget ért gyermekkor miatti fájdalom szervesül magával ragadó versnyelvvé. A mozaikkockákként egymás mellé kerülő verseket az anya halála miatti gyász és trauma rögzíti és fogja össze, miközben Horváth Florencia versei túlmutatnak a gyászfeldolgozás véget nem érő útjának pontos bemutatásán. Az emlékeivel viaskodó lírai én előtt lassan kibomlik a vidéki élet, a magára hagyott kislány rideg mindennapjai, az apa szeretettelen alakja, aki meg sem próbálta az elvesztett anyát pótolni, sőt. A versekből árad a beszélő témával szembeni feszültsége és ellenállása, mégis muszáj mindezt kiadnia magából, a versek áradása, melyet a gyakori soráthajlások elegánsan visznek tovább a szövegek nyelvi-poétikai szintjére is, megállíthatatlanul hömpölyög, egy irányba mutatva, a múlt és az anya felé.