Bodor György posztumusz verseskönyve egy csaknem ismeretlen, de karakteres és egyénien elégikus hangú líra lenyomata. A költő alaphangja és hangulata a melankólia, amelyet a humorosan bölcs zsörtölődés fűszerez; stílusa pedig „éppen hogy poétikus”, azaz a prózához közelítő, természetes szóhasználatú, mégis költőien jelentéses ábrázolásmód. Verselői programja – az előszóíró Kereskényi Sándor szerint – szembenállás mindazzal, ami hazug vagy sekélyes. Bodor György következetesen tartózkodott az emelkedett líraiság pózától, a magánélet és a köznapok világát emelte költészetté. A nyitó versben körül írta költői inspirációját: „Mindent szerettem, / Ami emberi / Ami nem volt természetellenes. / Örültem a fának, a fűnek, / A sok virágnak, / A kevés pénznek, / Az élet szagának, / Bánatnak és / Mulatságnak” (Ars poetica). Önvallomását költői hivatásának rögzítésével folytatta; eszerint a vers pusztába kiáltott szó, a költők szavára senki sem figyel, mert „az emberek hitét / Már csak a pénz nyeli el” (A költő szava).