Györe Bori szabad versei látszólag apróságokból, mindennapi semmiségekről szólnak, ugyanakkor nyomasztóak, mert valami fojtott, fullasztó atmoszférát közvetítenek. A megnevezetlen lírai alany végigbotorkál a lakáson, ablakot nyit, hallja az udvarról beszűrődő hangokat, de kedveszegetten néz maga elé, hiszen tehetetlen, mert áramszünet van (álomszünet). A vers alanya estefelé hazaindul a strandról (lábtól lábig), máskor fölhoz a pincéből egy régi fonott ládát (láda), és a nagy csöndben a madárcsicsergést is fülsiketítőnek hallja (csönd van), de bármit tesz, bármit lát vagy hall, a melankólia borítja be alakját. Ilyenformán a versekben megjelenő tárgyak, alakok, helyzetek nem adekvátan, sokkal inkább redukáltan testesítik meg a lírai alany belső világát. A tárgyak, a tevés-vevés leírása, a fölbukkanó mellékalakok, a feledhető szituációk megjelenítése, mind-mind redukált képei egy szomorú lélek fullasztó magányának, szinte megmagyarázhatatlan szomorúságának, mondjuk ki: depressziójának. Ugyanis a versekből mindig kifeslik a hiányérzet, az elrontottság, a tehetetlenség gondolata: az olvasás előtt kézbe vett könyvről kiderül, hogy szétfoszlott a gerincét összetartó kötés (nyúljon be), a költő, miközben figyeli a padon üldögélő öreget, a nyári napfényt hiányolja (ennek is annak is), a karórája elmerül a Balatonba (késében), és szörnyülködve hallja, ahogy apja a karácsonyfa törzsének faragása közben káromkodik (hiszekegy). A versek olvastán az olvasó egyre több tud meg a lírai alany szomorúságáról, súlyos életbánatáról, hiszen ilyen fordulatokkal, sorokkal találkozik: „szorongásnaplót vezetek” (ki vezet?); „rám nehezednek a kórházkert fái” (kert); „a tűlevelek szúrásai apró / fájdalompontokként emlékeztetnek anyámra” (szemembe gyűlik). Kicsi, szűkre zárt és szürke világban él a lírai alany, egy szobában, egy konyhában, de itt sem érez otthonosságot, hanem szorong, restelkedik valamiért, vagy melankolikusan eltűnődik a múltból hozott fájdalmakon: „felkapcsolja a villanyt bebújok / a kanapé alá a szövetből száll a por / és nem sírok csak szemembe / gyűlik az egész” (szemembe gyűlik) – így emlékezik egy gyermekkorból megőrzött jelenetre. A versek konkrét világát beborítja az ego fájdalma, szorongása, föloldhatatlan bánata, miközben az olvasó azt látja: nem is történik semmi, egyhangúan folynak a hétköznapok, emberek téblábolnak, tesznek-vesznek. Csak egy sor vers olvastán derül fény a melankólia okára: minden apró-cseprő teendő, minden tétova perc közelebb visz az elmúláshoz, hiszen sosem tudhatjuk, melyik apróság lesz az utolsó az életünkben. Györe Bori melankóliája tehát a halál tudatából ered, és folytonos bánata az életvágy, az élethez való ragaszkodás sajátos kifejezése. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"