„Fegyverek közt hallgatnak a múzsák” – hangzik az örök aforizma, ám még az antik bölcsességek is tévedhetnek. A magyar líratörténete is bizonyítja számos gyöngyszemével, hogy az ihlet istennői nem kerülik el a csatatereket. Ljuba Jakimcsuk korunk szörnyű háborújának, az oroszok által kirobbantott vérengzésnek állít emléket. Nincs könnyű dolga a líra beszélőnek, mivel a harcok még folynak, úgy kell a veszteségről beszélnie, hogy nem tudni, mennyit lehet megőrizni az egykor volt életből. A Donbaszi sárgabarackok mégsem csak a háborúról szól: a veszteség többrétű; legyen szó a túlzottan iparosított terület elpusztításáról, a természet visszaszorításáról, az bányákban szörnyethalt munkásokról, az apa keserűségéről vagy természetesen az oroszok támadásáról, Ukrajna keleti fele, a végtelen sztyeppék világa az emberi szenvedés megannyi arcát képes felmutatni. Jakimcsuk költészetét tehát nem lehet egyszerűen háborús líraként olvasni, azzal a kötet összetett jelentéseit, rétegzett szólamait redukálnánk le. Az emberi móhóság által szó szerint kibelezett táj, a bányák szénporos és meddőhányók, beomló tárnák által szabdalt világa köszön vissza a Szénarc és a Meddőhányó-mellek című versekben, melyekben a költő az emberi test, az emberi élet és a kitermelt nyersanyag, az indusztriális pusztítás között von párhuzamot. Jakimcsuknál a fogak „feketék és szuvasak / mint ezek a meddőhányók” (Angyalok könyve), a „könnyek / kősóvá válnak / és bánya lesz / a hasadban a tenger” (Nagymamám meséje).