Sylvester Anita romantikus hajlamú alanyi verselő, ami e kötetében úgy mutatkozik meg, hogy minden verse origójában maga áll, az univerzum minden keringő szemcséjének pályáját maga felé irányítja, és ezt a magára vetített világot túlfűtött szenvedéllyel, romantikus rajongással és túlzásig fokozott stílusban ábrázolja. Már verseinek címei is jelzik az érzelmi fölfokozottságot, az extatikusságot: Csillagok könnye; Öröktől fogva; Boldogan belehalni; Lelkedből csordul; Csodák ideje; A szerelem himnusza és így tovább. Rendre páros vagy keresztrímes dalokban fejezi ki szárnyaló gondolatait, rajongó érzéseit, nem egyszer logikai ellentmondásokkal, képzavarokkal: „Nem kellenek már a könnyek, / száradó patak a szívem, / habján elúszik a bánat” (Nem kellenek); „Álmodban ott vagyok / Mint egy kép, olyan rég” (Álmodban); „Nem kopogtatok, / csak belépek halkan szíved ajtaján, / mert mióta érkezésem tudod, / nyikorgó zsanéron tárva-nyitva áll” (Nem kopogtatok). Képeiben sokszor a nótaköltészet legmegszokottabb fordulatai köszönnek vissza: rózsaszirom szavakat hall, szíve gyönyörű virágot érlel, tövis sebzi meg a lelkét, a türelem okán heged be a sebe, a szeretet itatja föl a könnyeit (Rózsa titka); a fák sírnak, mert szél tépi „a bágyadt lombokat”, és lehunyt szeme őrzi a szót (Elmondhatatlan). Sylvester Anita gyakran az ismert sablonos toposzokat, szintagmákat és szófordulatokat ismételgeti. Versei hol ujjongó, hol borongó nótákként szólnak, a kötet anyagába ez az érzelmi végletesség visz némi színt. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"