A bukaresti magyarságról szóló szociográfia az alulnézetből való megközelítést tekinti céljának. Megpróbáltam mozaikszerűen (interjú-, emlékirat-, újságcikk-, tanulmányrészletekkel) ábrázolni egy olyan társadalmi-etnikai nagycsoportot, amely többségi környezetben él, s migráció révén részben folyamatosan cserélődik. A mai bukaresti magyarság szociográfiai megközelítésének keretét az 1989-es fordulat határolja be. A Ceaușescu-féle új fővárosközpont építkezéseinek felfüggesztésével, majd – részben – feladásával a behívott magyar építőmunkások ezrével hagyták el Bukarestet. A magyar „kivonulás” képzetének ellentmondott a ’89 előtt többé-kevésbé mellőzött intézmények körüli pezsgés; megélénkült az egyházi élet, önállósult a magyar oktatás és művelődés, s ami még kevésbé ismert: megjelent az új vállalkozói réteg, az új tisztviselők és munkavállalók osztálya. A letűnt kommunista rendszerben a spontán bevándorlás kiegészült az 1948 után „hatalmi szóval” fővárosba behelyezettek népes táborával, akik az új központi párt- és államapparátust, az államvédelmet, a hadsereget, a gazdasági és tudományos életet népesítették be. A múlt század, Nagy-Románia kialakulása a kenyérkereső magyar számára jó konjunktúrát jelentett. Ugyanígy I. Károly (1866–1914) uralkodása alatt Bukarest magyar népessége folyamatosan gyarapodott. Kevesebb dokumentum maradt fenn a 19. század első felének magyar kolóniájáról, róluk akkor szerzett tudomást a világ, amikor 1815-ben számba vette őket Sükei Imre, az első eklézsiát és iskolát alapító református lelkész. A 18. században is volt magyar jelenlét Bukarestben, de nem tekinthető szórványjelenségnek az egy-két orvos vagy patikus meghívása, Bercsényi Miklós generálisnak és kurucainak átvonulása vagy Mikes Kelemen vendégeskedése. Rostás Zoltán