Dobos István „A honni nyelvet mívelni és gyarapítani”: Kosztolányi nyelvművészete című monográfiája a 20. századi magyar irodalom egyik legfontosabb alakját a nyelv felől újraértelmező, átfogó irodalomtörténeti munka. A kötet már az elején (Előszó) kijelöli alapállását, amely szerint Kosztolányi Dezső életműve a magyar nyelvhez való alkotó viszony példája, és a nyelv mint „szellemi kincs” áll a középpontban. Dobos ezt követően a modernség és a nyelvi tapasztalat összefüggéseit vizsgálja, de kitér az életmű biopoétikai relevanciáira is (Nyelvművészet és biopoétika Kosztolányi értekező irodalmában), rámutatva arra, hogy Kosztolányi a Nyugat nemzedékének meghatározó alakjaként a magyar irodalmi modernség egyik kulcsszereplője. Külön fejezetek foglalkoznak a költői nyelv működésével és a jelentésteremtés kérdéseivel, melyet a Kosztolányival kortárs stílusirányzatok felől olvas (Kapcsolatok. A jelentésteremtő nyelv költészettana és a kortárs stílusirányzatok), hangsúlyozva a nyelv autonómiáját és esztétikai erejét. Dobos figyelme kiterjed a prózai művek értelmezésére is, például az Édes Anna és a Pacsirta elemzésére (A szabálytalan remekmű. Pacsirta), ahol a narratív szerkezet és a nyelvi megformáltság kerül előtérbe, illetve a regény performativitásának és biopoétikai árnyaltságának kérdései (különösen az Aranysárkány című regény esetében).