Garcia Márquez első, először 1954-ben megjelent regénye a Söpredék. A mai olvasó természetesen képtelen arra, hogy spontán-naivul olvassa, óhatatlanul a Száz év magány és társai szemszögéből nézi a művet, és erre késztetheti az is, hogy a Söpredék már kezdetben halott főszereplője, a titokzatos orvos annak idején a Száz év magány Aureliano Buendia ezredesének ajánlólevelével érkezett a regény helyszínére, az Isten háta mögötti Macondóba. A regény élén egy hosszabb idézet áll az Antigonéból, és nem véletlenül. A történet itt is egy temetetlen holttest köré szerveződik. Az ezredes ajánlólevelével érkezett orvos ugyanis meghal, a macondóiak pedig nem hajlandók eltemetni. Miért? Erről szól a regény. Kissé talán oknyomozónak is tűnhet a mű, nagyon is szabályos kompozíciójával, poénra hegyezettségével, a későbbi García Márquez azonban még megmutatja igazi vonásainak legtöbbjét is. Mert a halála előtt már élőhalott, remetemagányba, mintegy a sírba visszavonuló orvos korántsem szimpla különc, meg nem értett és értetlen áldozat. Egy egész világ magyarázza mind különös életét, mind végső gesztusát, az öngyilkosságot. Macondó régi hagyományai, babonás-misztikus légköre is bűnös mindabban, ami történik, de főleg bűnös (ezúttal idézőjel nélkül) az a söpredék is, amely a helységet megszálló, felvirágoztató, prostituáló, megbecstelenítő, majd meg elhagyó, a régi (de az már mégsem lehet a régi) nyomorba-elhagyatottságba visszataszító banántársaság nyomán lepi el a regény helyszínét. Megrázó, különös hatásokkal élő, a belső monológgal bravúrosan bánó korai remekmű széles körben ajánlható. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"