Valamikor régen, a partra szálló idegen katonaság segítségével kaparintotta meg az elnöki hatalmat a pontosan meg nem nevezett karibföldi országban a tábornok, hogy aztán közel két évszázadon át folytassa egyre magányosabb, elvadultabb szórakozását a korlátlan országlással, szeszélye szerint adva parancsot titkosszolgálatának, időnként lecserélt, kivégeztetett bizalmi embereinek tömeges vérfürdőkre. "Szeret a nép, szeret a nép" - hajtogatta, s a belügyi szervek e hazug óhajának megfelelően mindig meg is szervezték a tábornok iránti rajongás színjátékait; oly régen uralkodott már, hogy túlélt több, maga irányította rendszerváltozást is; volt népbarát, egyházüldöző, a pápai nuncius tárgyalópartnere, anyja szentté avatási kultuszának élharcosa, s közben mint egyre aszottabb, kortalanabb pátriárka, palotájának állatokkal, testőrökkel, ágyasokkal zsúfolt termeiben félve, bolyongva tengette napjait, éjszakánként visszahúzódva cellájába, gondosan eligazítva a három zárat, három reteszt, három lakatot, majd szeretettelen üzekedéséitől is elfáradt testét éjszakára végigdobta a padlón: így találnak rá "árva vízihulla-álmainak utolsó éjszakája" után azok, akik rátörik az ajtót, a hatalom e valószínűtlen démona ekkor – ahogy egy bankettasztalon lassan, szorongva, remélve, hogy tényleg vége, felravatalozzák – valóságossá, az „alkony parttalan iszapjából” felbukkant hullatetemmé válik. Garcia Marquez hatalmas, bonyolult szerkezetű monológvíziója öt fejezetszerű egységre tagolódik, a hosszú, indázó mondatokban a túlélők kollektív tudata - mint valami áradás - sodorja a pátriárka magányos belső reflexióit magával. A Száz év magány (legutóbb: 201719123) írójának nagy formátumú műve - keresett könyv lesz, bár amannál szűkebb körben ajánlható. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"