A József Attila-díjas, Babérkoszorú-díjas és Prima Primissima díjas költő legújabb verseskönyvében a múlt felsejlő élményeit, a gyerekkor és a felnőtt évek élményanyagát próbálta meg szikár és dísztelen verseken keresztül nyakon csípni. Alanyi lírát művel Turczi István, aki mégis képes a partikuláris dalolást egyetemes méretűvé dagasztani. Megkapó képei és gondolatalakzatai a révbe ért, megérett, mégis keresni, kutatni vágyó költő eszmevilágáról tanúskodnak. Az emlékek és ezen keresztül az élet rögzíthetetlenségének antropológiai és művészi siráma tör fel a Mikor már annyira című szövegéből, melyben a mediális paradigmaváltás, a digitális fordulat okozta gyorsulás miatti gyanú és szorongás ölt testet: „A végén csak néhány történet marad. / Látszólag azokhoz sincs már rég közöd. / Kezdenéd mesélni, az is megszakad, / belelátsz, mint dióba, ha feltöröd. / (…) önmagadról szépen elfeledkezel, / és belőled nyílik száz digitális vadvirág”. (89. o.). A három ciklusból álló gyűjtemény első részében leshetünk be a megtört dió héjja alá, s a fragmentált, széthullott dióbéldarabok lassan kiadják a nagyobb egészet, a soha meg nem ismerhető életet.