Az egyik legtermékenyebb kortárs költő négytételes, elégikus hangú hosszú versének előtörténete van. Turczi Istvánt régi barátság fűzte a tragikus sorsú költőhöz, Borbély Szilárdhoz (1963-2014), és az ő Hosszú nap el (1993) című poémájának hatására kezdte el írni a maga nagyszabású elégiáját, az Ürességet. Az első részeket elkészültük után megmutatta Borbély Szilárdnak, aki azonban már nem érhette meg Turczi művének megjelenését. Az Üresség tehát Borbély Szilárd ihletésében íródott, személyéhez és emlékéhez köthető. Ismert irodalomtörténeti tény, hogy a nehéz életű Borbély Szilárd egyik meghatározó alkotói dilemmája volt, hogy az élete során kapott sebeit nem takargathatta, mert írásművészete éppen azokból táplálkozott. Ezt a föloldhatatlan ellentmondást gondolja tovább Turczi István a maga művében. A monológra emlékeztető hosszú vers az élet végső kérdéseivel, nagy dilemmáival vet számot, valamiképp élet és költészet viszonyrendszerébe helyezve el legfőbb motívumát, az üresség érzetét: „…minden megtelik ürességgel. Ami az élet / Ürességgel telik, ami a vers maga / Micsoda freskó Micsoda tékozlás / És ehhez én nem is kellek”. Az Ürességet inspiráló Borbély-mű, a Hosszú nap el annak idején drámai jambusokban íródott; Turczi elégiája éppenséggel fél- és hiányos mondatokból, elkapott fordulatokból, áthallásokból, utalásokból, vendégszövegekből szerveződik műegésszé, mintegy poétikai ellenpólusaként előzményének. A költő szemlélődik a világban – „Néző vagyok” mondja egy helyen --, és próbálja a látottakat leírni, értelmezni, ám szinte mindenütt ürességet és csöndet érzékel: „Csak írom a hallgatást / Hosszú ez az éjszaka / És néma mint a szavak”; „Néma minden / Némák a csönd-igék”; „Csak semmi volna mindenen túl / A fehér érzékeny és valós / Csak a semmi, / minden másnál tömörebb anyag”. A hosszú vers négy tétele a valósághoz való közelítés négy lehetséges módjára és tempójára utal: a prima vista (első látásra), sostenuto (visszafogottan), capriccioso (szeszélyesen) és con moto (nyugtalanul). A terjedelmes, egyes szám első személyű elégia a világ ürességének és az ember hiánylény mivoltának gondolati fölismerésétől, megtapasztalásától indul ki, így lesz mégis nagy lélegzetű és személyes vallomás az alkotás értelméről – kortárs költészetünk izgalmas kísérlete, egyben méltó tisztelgés Borbély Szilárd emléke előtt. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"